„Majd átmegyünk a hídon, ha odaértünk…”

Beszélgetés Matuz István, Kossuth-díjas fuvolaművésszel

Vannak pillanatok az életben, mikor a média hullámhosszain egy-egy jó hírt hallva az ember szívét öröm és büszkeség járja át. Holott az esetek többségében az óriási sikert elért írót, zenészt, színészt, rendezőt, sportolót, képzőművészt nem ismerjük személyesen. 2010. március 15-én az eddigieknél sokkal nagyobb öröm és büszkeség töltött el, hiszen a művészeknek járó legrangosabb állami kitüntetést, a Kossuth-díjat egy olyan ember vehette át, akit a zenész világ, a fuvolás társadalom óriási tisztelettel övez, s kinek személye, egyénisége mindenki számára ismert. 

Kérem, meséljen a kezdetekről! Hogyan indult a zenéhez fűződő kapcsolata?

Szülővárosomban, Nagykőrösön 1953-ban nyílt meg az Állami Zeneiskola. Tanárok már voltak, többnyire amatőr muzsikusok, akiknek növendékek kellettek, Ők aztán szorgalmasan felkeresték az általános iskolába járó gyerekek szüleit, s elmondták, hogy ilyen és ilyen hangszert lehet tanulni a zeneiskolában. Édesapám, aki jogász volt, úgy volt vele, hogy miért ne tanuljon zenét a gyerek. Szüleim zongorára akartak beíratni, de a tanár bácsi meggyőzte őket arról, hogy a fuvola is fontos, „klasszikus” hangszer. Úgyhogy fuvolát, helyesebben, az első három év során piccolot kaptam az iskolától, mert a kezem még túl kicsi volt a fuvolához. Később pedig a nyolcbillentyűs fuvolán folytattam, majd úgy hat év után érkezett meg az első Böhm-rendszerű hangszer, amely nagy élmény volt számomra.

 Kit érez igazán mesterének?

Nehéz lenne egyetlen személyt megneveznem, hiszen már a zeneiskolában, Nagykőrösön, majd Szegeden, a szakiskolában jobbnál jobb tanároknál tanulhattam, nem beszélve a Zeneakadémiáról, ahol Kroó György, Nagy Olivér, Szőllőssy András, Pernye András osztályába járhattam. Ami a fuvolát illeti, meg kell említenem szegedi mesteremet,  dr. Sebestyén Istvánt, aki nagy türelemmel és megértéssel próbálta – most már belátom – túlzott, a megszokottól eltérő játékmódomat, lelkesedésemet, ambícióimat kordában tartani és a helyes útra irányítani. Ugyanezt mondhatom el Hartai Tanár Úrról is, majd – utolsó akadémiai évemben – Kovács Lórántról, aki igen pozitív hatással volt rám az 1965-ös nemzetközi versenyen nyújtott nagyszerű játékával és későbbi szólókoncertjeivel, lemezeivel. Egyébként a ’65-ös fuvolaverseny, amelynek eseményeit végighallgattam, fordulópont volt az életemben, mert sokféle, számomra addig ismeretlen és nagyon megnyerő fuvolázást hallottam, s olyan hangszerkezelést, amely nagy része még hiányzott az én eszköztáramból (így elsősorban Kovács Lóritól és Prőhle Henriktől, valamint néhány jelentősebb francia művésztől). Egyszóval, igen sokat lehetett tőlük tanulni.

Jómagam személyesen is tolmácsolhattam őszinte gratulációmat és elismerésemet Önnek a kitűntető Kossuth-díjhoz. Ám úgy érzem, a Fuvolaszó sorain keresztül most az egész fuvolás társadalom csatlakozik a jókívánságokhoz. Ön szerint pályafutásának mely momentuma volt az, amely a díjat megajánló bizottság döntésében a legmeghatározóbb volt?

Mindenekelőtt köszönöm a jókívánságokat. Kérdésére válaszolva, hiába töröm a fejem azon, hogy mely momentum lehetett a döntő. Valószínűleg életkoromnak és több mint 40 évnyi pályám összegzésének szól ez az elismerés, de – érzésem szerint – benne van a fuvola, mint szólóhangszer presztizsének általános, tőlem független elismerése is, s szívből remélem, hogy egyre több tehetséges, s arra érdemes fuvolaművész nevével bővül majd a kitüntettek listája. A hivatalos indoklásban „zeneszerzők sokaságát művek írására ihlető tevékenység” szerepel. Ebben van is valami, hiszen félszáznál is több a nekem írt művek száma, főleg akkor, ha a külföldieket is beleszámítom. De ebben sem én vagyok az első, hiszen értékes magyar fuvolaművek születtek már jóval előttem is Jeney Zoltán, Szebenyi János, Lajos Attila, Csetényi Gyula, Prőhle Henrik, Kovács Lóránt később pedig a Dratsay házaspár, Gyöngyössy Zoltán, Drahos Béla, Ittzés Gergely, dr.Becskyné Panni, Bálint János, Fülep Márk és mások kezdeményezésére is.

Fantasztikus elismerés, hogy hazánkban fuvolaművészként először Ön kapta meg e legrangosabb állami kitűntetést. Mégis kérem, meséljen arról, hogy mindemellett hivatásában még mire a legbüszkébb?

Természetesen nagyon örülök, hogy rám esett a választás az első fuvolás Kossuth-díj odaítélésekor. (Óriások között az első törpének lenni, az is valami…). De talán nem ünneprontás, vagy álszerénység, ha azt mondom, hogy ez a díj már jó 40 évvel ezelőtt egy idősebb kollégánkat illette volna meg elsőként: Jeney Zoltánt.

Ha nem is különösebb, vagy túlzott büszkeséggel, önelégültséggel, ám mindenképpen nagyon jó érzéssel gondolok vissza a debreceni, eleinte regionális, majd országos találkozókra, amelyek – remélem – a résztvevőkben is szép emlékeket hagytak hátra. Dr.Becsky Gábor szakszerű előadásai, aztán a vele megszerkesztett berendezés, amely láthatóvá tette a fuvola csövében lejátszódó hullámosztódásokat, no meg a 2000-es találkozó nyitóhangversenyén felcsendülő h-moll mise és a Magnificat részleteinek előadása, a nyitott fórumon szereplő zeneiskolai tanárok és kiváló hazai és külföldi kollégák felléptetése, no meg a magyar koncertek, mind-mind feledhetetlen élmények számomra. Olyan események, amelyekre azt mondom, hogy érdemes volt annyit fáradozni, szervezni, olyan kiváló kollégákkal együtt és teljes egyetértésben, mint dr.Becskyné Panni és Regős Imre. Az is jó érzéssel tölt el, hogy éppen Debrecenben alakult meg Csetényi Gyula kezdeményezésére a Magyar Fuvolás Társaság, meg az is, hogy annyi más város és lelkes, tehetséges kollégánk vállalkozott arra, hogy további színvonalas találkozókat szervezzen.

Az ön előadásaiban melynek ad nagyobb szerepet, a szabadságnak, vagy a szabályoknak?

A szabályok ismeretén alapuló és az általuk megengedett, bennük foglaltatott szabadságnak, de fontos számomra az egyéniség és eredetiség jelenléte is, azaz rejtett vagy addig fel nem ismert összefüggések megmutatása, továbbá az informatív és megindító erejű előadásmód, olyan, amely minden hallgatót megérint, s emlékezetes marad számukra és számomra egyaránt.

Volt olyan személyes találkozás, mely mély nyomot hagyott a művészi pályafutásában?

Kezdeném Benkő Zoltán zongoraművésszel és a vele való több évtizedes együttműködéssel. 1966-ban játszottam vele először Miskolcon (Prokofjev Szonáta, majd a 7 Bach Szonáta), ahol ő akkor tanárként működött. Még abban az évben kezdtük elemezni és megtanulni Boulez Szonatináját és több, nekünk írt magyar művet (Pl. Rózmann Ákos, Sári József és Sáry László, Papp Lajos, Patachich Iván stb). No meg persze a fuvolairodalom legfontosabb műveit és átiratokat. Általa ismerkedtem meg az akkori fiatal magyar szerzőkkel, így a későbbi Új Zenei Stúdió alapítóival. Vele játszottam a Stúdió nyitóhangversenyén, ’70 májusában és ugyanaznap diplomáztam a Zeneakadémián. Úgyhogy aznap kétszer játszottuk el Boulez Szonatináját, fejből. Később külföldi koncerteken és versenyeken is vele léptem fel. De nem felejthetem későbbi kiváló partnereimet sem: Kerek Ferencet, Szelecsényi Norbertet, Kancsár Verát, Mogyorósi Évát, Vasvári Tamást sem.

A magyar zenei életben szinte mindenki ismeri egymást, legalábbis saját korosztályát, s ez alól én sem voltam kivétel: szinte minden zeneszerzővel személyes és munkakapcsolatba kerültem. A külföldiek közül Pierre Boulezzel ’70-ben, még Pesten találkoztam először, amikor eljátszottuk neki a Szonatinát, majd később Brüsszelben és Párizsban (IRCAM, Ensemble Intercontemporain) dolgoztam a keze alatt. Mások mellett Hugues Dufourt francia zeneszerző mélyen megrázó, Antiphisis című műve előadásainak köszönhetem nyugat-európai koncetjeimet, illetve a Boulez vezényletével készült ERATO hanglemezt, amely díjat is nyert.

Van olyan zeneszerző, aki nélkülözhetetlen számára?

Igen, sokan vannak: Bach, Haydn, Mozart, Beethoven, Schubert, Verdi, Wagner, R.Strauss, Prokofjev, Erkel, Bartók, Vidovszky, Sáry, Jeney, Madarász, Szigeti, Dukay…és még sokan mások…

Mi mindent hallgat Matuz István? 

Gyerekkoromban Nagykőrösön az ötvenes években elég szűkösen éltünk, húst is nagyon ritkán lehetett kapni, úgyhogy nem nagyon illett, meg nem is lehetett válogatni az étkezést illetően. Aztán Szegeden, a kollégiumban, vagy a Zeneakadémia kollégiumának menzáján sem lehettek luxus igényeink. Úgyhogy megszoktam azt, hogy minden kaját elfogadok és szeretek. Valahogy a zenével is így vagyok. Ahogy Kurtág György mondta magáról: „mindenevő”. Szóval, mindenféle zene érdekel és bármit szívesen meghallgatok, ha másért nem azért, hogy tájékozódjam és bővítsem szerény ismeretemet, avagy csökkentsem tengernyi hiányosságomat.

A fuvolázás mellett jut e idő valamilyen hobbyra?

Nyelvtanulás, barkácsolás, favágás, olvasás, opera-és dalirodalom alaposabb megismerése.

Mi volt az ösztönző pillanat, amikor ilyen nyomatékosan a kortárs zene felé fordult?

Mint minden akkori fuvolás tanuló, én is a Jeney Fuvolaiskolát végeztem, Dávid Gyula, Járdányi, Szervánszky, Székely Endre, Jeney Zoltán kis darabjaival. Aztán következtek ugyanezen szerzők koncertdarabjai, majd Szervánszky és Petrovics Fuvolaversenye. Minden elérhető kottát megvásároltam Szegeden szakiskolás koromban, így magyar és szovjet kiadású akkori modern műveket is. Teljesen mindegy volt számomra, hogy modern, vagy klasszikus, a lényeg az volt, hogy fuvolamű legyen, s újabb és újabb fuvoláznivaló. Úgyhogy észre se vettem, hogy én most a kortárs zene felé fordultam volna, hisz a klasszikusokat is játszottam, sőt a Mozartokhoz kadenciákat írtam. Ugyanakkor viszont, kerestem az eredetiséget, a nem megszokottat, az újdonságot, azaz olyan műveket, amelyek talán túlzott kifejezési vágyamnak jobban teret engednek. No persze, ebben a törekvésemben belejátszhatott az a tény is, hogy Szegeden zeneszerzést is tanultam (Bozay Attila majd Vántus István osztályában), ami nagyban növelte érdeklődésemet a frissen írott darabok iránt.

Amikor beleásta magát a modern zenébe, miként alakult ki Önben a multifónia iránti érdeklődés, hiszen Magyarországon kuriózum volt ez a világ?

Az a bizonyos kifejezési vágy, amiről fentebb beszéltem, akkoriban valahogy benne volt a levegőben. Hírét vettem, hogy Debrecenben egy szakiskolás fuvolista peremhangokat, kettőshangokat csal ki a hangszerből, szélsőséges dinamikákat alkalmaz, kettőshangokat játszik. Ez a fuvolista Elek Tihamér volt. Ezért mondom, hogy – egymástól függetlenül – valahogy azonos dologra éreztünk rá: arra, hogy ez a hangszer többet tud annál, amit addig használtunk, s itt az ideje, hogy ezt – eleinte teljesen ösztönösen – kiaknázzuk és alkalmazzuk. A döntő impulzust aztán a Jeney Zoltán zeneszerző által Olaszországból hazahozott, 1967-ben megjelent, Bruno Bartolozzi New sounds for woodwind című könyve jelentette, no meg a Jeney által 1970-ben kidolgozott kombinatórikai számítás, amely kimutatta, hogy 8832 ujjrend van a fedett fuvolán. Az én feladatom ezzel meg is fogalmazódott: minden ujjrendet átvizsgálni, átfújni és a bennük található hangokat, kettős-, hármas-hangzásokat (későbbi nevükön multifóniákat) egyenként lejegyezni. Ezt tettem brüsszeli ösztöndíjas éveim alatt, majd beleástam magam a hangszerakusztikába az összes elérhető szakkönyv, cikk átolvasásával, mert meg akartam érteni a zenei hang mibenlétét, természetét, no meg persze elsősorban a fuvola, mint fizikai-akusztikai rendszer működését.

Ön szerint a fuvola anyaga meghatározó a hangszínben?

 Jó kérdés, és éppen az előző mondatomhoz kapcsolódik. Sok-sok különböző véleményt lehet erről olvasni, úgyhogy egyértelmű választ én sem merek mondani, ehhez nincs is elég ismeretem. Egy biztos: a hangszer működését, a hangok milyenségét, a hangerőt, a hang spektrumát (felhangstruktúráját) elsősorban és döntő módon a csőben lévő légoszlop geometriája, továbbá a kisugárzó felületek (hanglyukak) kiképzése és igen nagy mértékben a kétféle funkciót (energiabevitel és energiakisugárzás) ellátó befúvónyílás alakja, illetve ennek nyitottsága vagy fedettsége, tehát a befúvás szöge, az ajak-él távolság, az ajaknyílás alakja és nagysága, a légáram sebessége stb.) határozzák meg. Ám ahogy minden testnek saját rezgési képességei vannak, így a fuvolacsőnek is. Nincs kizárva, hogy bizonyos frekvenciákra maga a cső is rezgésbe jöjjön a rezonancia törvény alapján, még akkor is, ha a benne lévő hullámok energiája igen csekély ahhoz, hogy a náluknál sokkal sűrűbb anyag molekuláit rezgésbe hozza. Miután minden anyagnak más és más a rezgési képessége, különbség lehet például fa és fém rezonanciális tulajdonságai között. Ez a tény befolyásolhatja a különböző anyagokból készült hangszerek úgynevezett járulékos rezgéseit (s ezzel a hangszínt) még akkor is, ha maguk a hangszerek geometriailag-akusztikailag tökéletesen azonosak.

 A fuvola mi mindent jelent az Ön számára? 
 Ezt már magam sem tudom, hiszen csaknem ötven éve annak, hogy szegedi szakiskolás koromban belém költözött valamiféle megszállottság, amit talán – kissé nagy és fellengzős szavakat használva (amit ugyan nem nagyon szeretek, de jobb szavakat hirtelen nem találok) – hivatástudatnak, elhivatottságnak is nevezhetnék, s azóta ebben élek, ez határozza meg a mindennapjaimat, ez a világ legtermészetesebb dolga számomra. Egyébként ezzel sem voltam egyedül, mert olyan zenei közegben éltem Szegeden, a Zeneakadémián, az Új Zenei Studióban, külföldön, itthon, Debrecenben, egyszóval szinte egész pályám során, amely ezt az elhivatottság-érzetet sugallta és erősítette nemcsak bennem, hanem kortársaimban is.

Mit tanácsol, mit javasol a fiatal fuvolistáknak?

Azt, hogy ők is éljék át azt, mindazt, amiről fentebb beszéltem, azaz legyen sok örömük a hivatásukban, de legyen erejük és hitük elviselni az esetleges balsikereket, kudarcokat, pillanatnyi nehézségeket is.

Hol hallhatjuk legközelebb, s melyek jövőbeni tervei?

Az angol mondás jut erről eszembe: „Majd átmegyünk a hídon, ha odaértünk”.

Illés Eszter