Tiszteletbeli fuvolás

 „A művészet túl van a műveltségen.”

Beszélgetés a 60 éves Madarász Ivánnal.

Hol darabjainak nagysikerű bemutatóiról hallok, hol tanítványai mesélnek egyedi, magával ragadó óráiról, hol egy-egy beszélgetésünk alkalmával nyűgöz le sokirányú érdeklődése és magas szintű műveltsége.

A többszörösen díjazott Madarász Iván titka és sikere – beszélgetésünk után úgy érzem – érzékenységében, intellektualitásában és maximalizmusában rejlik.

Az Ön számára mit jelent a fuvola?

Az ember azt gondolná, véletlen, hogy a zeneszerző pályáján melyik hangszerhez kötődik inkább.   Van úgy, hogy a komponista eleve vonzódik valamelyikhez. Én azonban úgy érzem, van ebben valami sorsszerűség. Az elmúlt évek alatt olyan neves fuvolaművészek tiszteltek meg a barátságukkal, mint Bálint János, Csetényi Gyula, Gyöngyössy Zoltán, Matuz István. Általuk vált ilyen mélységben meghatározóvá számomra a fuvola.

Ma már nyilvánvalóan más a viszonyom ehhez a hangszerhez, mint harminc évvel ezelőtt. De ez azt hiszem ugyanolyan, mint ember és ember között egy kapcsolat, egy barátság, vagy szerelem. Története, íve van. A kapcsolatoknak is, legyen szó akár egy hangszerről, vagy épp egy zenedarabról, van kezdete, kifejlődése, csúcspontja, s „záró témája”. Ilyen értelemben  fuvolásokkal szövődött művészbarátságok által alakult, formálódott az én viszonyom is e hangszerhez. Tehát nem úgy esett, hogy főiskolás koromban  elhatároztam: fontos darabjaimat majd feltétlenül fuvolára írom….

A hangszer dallamossága vagy technikai lehetőségeinek széles tárháza ragadja meg Önt, ha fuvolára komponál?

A konkrét dolgok,- pl. a hangszer technikai lehetőségeinek ismerete- komponálás közben csak tudattalanul, áttranszformálódva, csak a háttérben vannak jelen.

A műalkotás és az élmény nincs közvetlen kapcsolatban. A mű születése nem olyan, ahogy romantikus filmekben mutatják. Ezekben a zeneszerzőt, ha valamilyen hatás éri, nyomában érzelem támad benne, majd mindez közvetlenül, direkt, áttétel nélkül válik zenévé. A valóságban inkább az évek folyamán kialakult tapasztalatoknak, tudásnak az átalakított összessége jelenik meg a darabban.

Tudna erre példát mondani?

Ha például a költő közvetlenül a fájdalmát énekli meg a versben, akkor abból bajosan lesz valódi remekmű. Az igazi költő végül már nem a saját érzéseire, élményeire gondol, hanem a műalkotás immanens, belülről fakadó törvényszerűségeire. Talán ez különbözteti meg a dilettánst a művésztől. A dilettáns közvetlenül, és csak is az élményt látja, ragaszkodik annak tárgyszerű hűségéhez, a művész pedig alkotás közben már magára a műre figyel!  Füst Milán például meg volt győződve arról, hogy Petőfi „Négy ökrös szekéren” c. versében szereplő leány akár Gizi is lehetett a valóságban, de a versbe csak az Erzsike név illik…

Az élmény, a tapasztalat a komponálás folyamatában átalakul, bizonyos értelemben absztrahálódik.

 Mikor került először kontaktusba a fuvolával?

 A főiskolán Elek Tihamérral Johann Sebastian Bach szonátákat játszottunk. A magunk kedvéért kamaráztunk, szó sem volt róla, hogy fellépjünk vele, csak összejöttünk, játszottunk, beszélgettünk a művekről, elemeztünk, vitatkoztunk. Ő elsősorban előadóművészi problémákról beszélt, míg én óhatatlanul inkább a komponistai mesterség „fogásaira” figyeltem, de e kettő nagyon jól kiegészítette egymást.

Több, nagysikerű fuvolára írt darabbal bővítette irodalmunkat. Melyik alkotása íródott neves fuvolaművészeknek, melyek készültek felkérésre?

 Messziről indulok!

Móricz Zsigmond, amikor a Murányi Vénusz című színdarabját írta, már akkor tudta, hogy az egyik szerepet Vízvári Mariska fogja játszani. A színésznő nagyszerű háziasszonyként is nevezetes volt, sőt a mai napig is szakácskönyve igazi kincsnek számít, az antikváriumok becses darabja.

Móricz tudatosan nem írta le a történetben szereplő recepteket, Vízvári Mariskára bízta, aki minden egyes előadáson más és más gasztronómiai alkotással kápráztatta el a közönséget.

S ha valaki lelkes színházlátogató volt, szépen összeállíthatta magának saját „Vízvári Mariska szakácskönyvét”. 

 Igen! Ötven-hatvan előadás után, a rögtönzött receptekből a háziasszonyoknak elkészülhetett egy értékes szakácskönyv.

Visszatérve a kérdésre, mindig nagy hatással van rám, hogy kinek írom a darabot. Függetlenül attól, hogy felkérésre vagy tágabb értelemben véve inspiráló unszolásra, vagy épp barátságból teszem.

Az első fuvolaversenyemet a Concerto FLA-t Bálint Jánosnak írtam. Abban valahogy benne van mindaz, amit én Bálint János játékához, egyéniségéhez, karakteréhez illőnek véltem. Egészen más jellegű darab született, amikor Csetényi Gyula számára komponáltam a Flautiádát.

Máskor Gyönygyössy Zoltán kérésére úgy komponáltam, hogy egy koncerten játszta egy másik  művemet, s megkért -két nappal a bemutató előtt-(!), hogy írjak még egyet az adott hangversenyre, mert azzal válna teljessé a műsor. Ekkor készült a Talizmán. Természetesen itt is befolyásolt Zoli zenei magatartása, habitusa és intellektusa.

2007-ben kért fel Csetényi Gyuszi, hogy az Országos Tanárképző Főiskolák versenyére írjak egy szólódarabot, kötelező anyagnak a döntőbe. Azonban ez a verseny nem realizálódott, így az „Amit Hamlet nem mondott el Ophéliának” című darabom ősbemutatója 2008. október elsején volt a Korunk Zenéjében.

A kamaraművek közül is emeljünk ki párat, amelyek több fuvolára, illetve más hangszerekkel társítva íródtak.   

 A balassagyarmati fuvoladuó versenyre kértek fel: írjak egy kamaradarabot. Ez lett a Három páratlan tánc. Ugyancsak duó a „Sebességek két fuvolára”és CD-re c. művem. A Seol című kompozíciómban is fontos szerepet szánok a fuvolának, a vonósnégyes és a hárfa mellett. A „Matuziáda” öt fuvolán csendül fel, amit Matuz István születésnapi koncertjére komponáltam.

A „Szeptén” Petőfi Sándor Szeptember végén című verse nyomán, két fuvolahangra és  CD-re íródott. A cím mozaikszava nem véletlen. Nem a verset zenésítettem meg, hanem a vers szavait úgy daraboltam fel, mintha egy téglafalat nem téglánként, hanem téglahatárokat szándékosan elkerülve vágnánk szét kis darabokra. Az így keletkezett „szöveget” több rétegben, ritmizálva használom fel, mint egy alapot, s e felett szólal meg a két fuvola.

Aki Önt ismeri tudja, hogy irodalmi idézetekkel gyakran illusztrálja mondandóját, zeneakadémiai óráin költők és filozófusok nevei szinte épp oly sűrűn említődnek, mint zeneszerzőké.

 Itt nem arról van szó, hogy műveltnek kell lenni. A művészet túl van a műveltségen. (József Attila: „a kultúra úgy hull le rólam, mint másról a ruha a boldog szerelemben”)  A művészethez végül nem tudás és műveltség kell. De ahhoz, hogy megértsem, ahhoz föl kell ismerni: a zenében pontosan olyan folyamatok, olyan jelenségek vannak, amelyek a világ, a létezés bármely dimenziójában fellelhetőek. Tanítás közben az a célom, hogy ne specifikus zenei folyamatokat mutassak, ne zenei műszavakból álljon össze az óra, s ne pusztán előre megfogalmazott jelenségeket ismerjünk fel a darabban, hanem láttatni szeretném, hogy a zene ugyanúgy alakul ki önmagából a darab folyamán, ahogyan – hasonlatként- egy biológiai organizmus. Talán Spinoza megfogalmazása világítja legjobban meg a zenei folyamat jellegét:  causa sui, önmaga oka.

Zenész körökben ismert, -kinek tapasztalatból, kinek hallomásból-, hogy az Ön tanítása  eltér a megszokottól. Az évek folyamán alakult ki egyéni látásmódja, vagy volt egy élmény, egy hirtelen felismerés, amelynek hatására úgy döntött, hogy változtat a módszerén?

 Nem volt ebben semmilyen tudatos elhatározás. Az elmúlt évtizedek alatt, óráról órára fejlődött, alakult, formálódott a tanítási praxisom. Hallgatóim, növendékeim puszta jelenléte generálta a változtatásokat. Bizonyos értelemben az órákon fedezem fel újra és újra a zenét.  Úgy vélem, aki kb. tíz év tanítás után is pontosan azt és ugyanúgy tanítja, mint ahogy ő tanulta anno, az zenetanításra teljesen alkalmatlan. (Lehet, hogy másra is?)

Nálam olyan észrevétlenül alakult át minden, mint ahogy az ember nem látja, hogyan alkonyul be. Természetesen mindezzel nem leértékelni akarom mindazt, amit tanultam. Sőt! Olyan fantasztikus mestereim voltak, mint Szervánszky Endre, Pernye András, Ferenczy György. Egy egész életre szóló útravalóval láttak el. De ez az „úti csomag” évtizedek alatt, természetes folyamat eredményeként, új élményekkel gazdagodva átalakult, gyarapodott.

A mai zenei zenék sokfélesége közepette alig tudjuk szigorúan elhatárolni a műfajokat. A jazz, a folklór, az elektronikuszene, a komoly és könnyűzene hangzásvilága néha követhetetlenül keveredik. Önre milyen mértékben van hatással a klasszikus zene határain kívüli világ?

 A mostanában a populárisabb zene divatműfajaiban többféle stílus, irányzat ötvöződik. Ezek véleményem szerint „tisztátalan” próbálkozások. Tőlem távol állnak. Voluntarista, akarnok módon, racionális, ideológiai megfontolások alapján stílust teremteni, – mármint igazi értéket -, nem lehet. Un. világzenét, etnozenét nem hallgatok. Népzenei motívum egy-két darabomban azonban fellelhető. A már említett Seol-ban két népdal is megjelenik.  Az egyik, a Ha folyóvíz volnék kezdetű, amely már főiskolás koromban is, s az azt követő években született számos kompozícióban egy-egy motívum erejéig, – ha nem is felismerhető formában-, de megjelent. Ez a népdal nekem nagyon fontos és szépsége újra és újra lenyűgöz, de a folklór egésze számomra idegen.

Az elektronikus zene?

 Az elektronikus és komputer zene nagyon erős vonulat volt a XX. század második felében. Nem csak a megszületett jelentős művekre gondolok, hanem első sorban arra a hatásra, amelyet az elektronikus zene hangzásvilága a hagyományos akusztikus hangszerek használatára gyakorolt, tovább bővítve-tágítva ezek lehetőségeit. Az elektronikus zenével való találkozásról is elmondhatom talán, hogy sorsszerű volt. Úgy alakult a pályám, hogy kapcsolatba kerültem az EAR Együttessel, amely Magyarországon az egyetlen élő elektroakusztikus zenét játszó formáció. A velük való közös munka kapcsán tizenegynéhány kompozíciómat mutatták be az elmúlt évtizedek során.

 Mikor érezte úgy: zenész szeretne lenni?

 Egészen kicsi gyermekkoromtól fogva zenei pályára készültem, ami nem zárta ki, hogy 18 éves koromban, az érettségi után a bölcsészkarra is beadjam a jelentkezésemet. Ám a Zeneakadémiai felvételi előbb volt, s mivel ide felvettek, így azután az egyetemire már el se mentem. Mi lett volna, ha később tartják a zeneakadémiai vizsgát? Talán kissé más lenne a komponistai attitűdöm…..

A kicsi gyermekkori indíttatás honnan eredeztethető?

 Még születésem előtt meghalt a nővérem, aki tanult zongorázni, s szinte természetes volt, hogy én is zenéljek, ezáltal valahogy folytatódjék az ő zene és zongora iránti szeretete. S ahogy leültem a hangszer mellé, már komponálgattam is. Első kompozícióim párhuzamosan a zongorázni tanulásommal keletkeztek. Persze, akkor még nem tudtam kottázni, ezért Édesapám egy füzetbe feljegyezte a darabjaim címeit, s azokat havonta eljátszatta velem, hogy el ne felejtsem.

S mi volt az első kompozíciójának a címe?

 Alkonyat.

Ez azért picit mosolyra fakaszt, hiszen öt-hat éves fejjel…

Igen, ezen én is mindig mosolygok, hiszen koromnak megfelelően, ésszerűbb lett volna, ha a hajnalról írok darabot.

A tanítás, a zeneszerzés mellett a közéletben is aktív résztvevő. Fontos és jelentős döntéseket kell meghoznia egy-egy bizottság tagjaként.

 Ezek választott tisztségek. Megtisztelő, de nem könnyű feladat, mert egyre szűkülő forrásokat kell a lehető leghatékonyabban felhasználni. Ebben az országban tényleg rengeteg kiváló muzsikus van, és mind jogosan szeretne lehetőséghez jutni. Szoktak beszélni a kultúrában a „fizetőképes kereslet” fogyatkozásáról. Én attól félek, hogy ma a „fizetésképtelen”, vagyis a belső igényen alapuló kereslet is megcsappant. A Kádár-rendszerben a hétköznapok szürkeségével és a legtágabb értelemben vett hiánygazdasággal szemben a magas kultúra jelentett egyfajta oázist, talán ezért volt sokak számára fontos az értékes zene, a magasrendű szöveg intenzív jelenléte a mindennapokban. Ma viszont sokfajta csábítás, ezernyi kultúrapótlék vonzza másfelé az emberek jórészének a figyelmét.

E három jelentős feladatkör, a tanítás, a zeneszerzés, a közéletbeli tevékenykedés három Madarász Ivánt takar?

Ez egy nagyon fontos kérdés.  A válaszom nem, természetesen egy „madarásziván” van.

Ha ismerek közelről, nagyon alaposan, tehát szeretettel egy muzsikust, akkor észreveszem, hogy járása, vagy beszéde, vagy ahogy megformál egy periódust, ezek között mély, alapvető analógia, megfelelés van. Az ember habitusa minden megnyilvánulásában megfigyelhető. Mindig önmagunk vagyunk, bármit is csináljunk, legkülönbözőbb tevékenységünkben is felismerhető a személy azonossága.

Mindenkiből csak egy van. Temperamentumunk, mozdulataink, gondolkodásmódunk minden tettünkben megegyezően jelenik meg. Például, ha valakinek gyors, hadaró a beszédmódja, akkor szinte biztos, hogy ez a hangszeres játékában is észrevehető.

Számos szakmai elismerésben részesült kitüntetései, több megjelent lemeze, s kottája által. Tanítása során kiemelkedő generációk nevelődtek. Szokott -e számvetést készíteni, vagy elgondolkozni azon, hogy tervei, álmai megvalósultak e?

Nem szoktam mérleget készíteni, vagy egy képzeletbeli listán gondolatban kipipálni egy-egy megvalósult célomat. Egy zenbudhista koanban a Mester a helyes életmódot firtató kérdésre visszakérdezéssel válaszol: „Reggeliztél már? Ha igen, akkor mosd el a csészédet!” Vagyis nem kell állandóan „messzire nézni”, inkább a soron következő feladatot kell elvégezni. Ha számvetést csinálnék, ezzel önkényesen szakaszokat teremtenék és zárnék le, holott az élet valójában nem osztható zárt periódusokra, mert minden velünk megtörtént dolog valami korábbival van összefüggésben. Életünkben a folytonosság a lényeg, ha tetszik, úgy is mondhatnám: continuo…

 S ennek a folyamatnak mik a soron következő feladatai?

 2010-ben, a MÜPA-ban mutatják be egy operámat. Az egyéb felkéréseimnek is szeretnék eleget tenni, s a sorsomban adódó feladatokat jól abszolválni.

                                                                                                      Illés Eszter  –  2009.  tavasza