Ebben az évadban utoljára, november 23-án mutatták be a két egyfelvonásos operát, Vajda János Márió és a varázsló, valamint Bartók Béla A kékszakállú herceg vára című alkotását. Nagy várakozással tekintettem az este elé több okból is. Helka megszületése óta, most mozdultunk ki először kettesben a férjemmel, ráadásul egyik kedvencem Bartóknak ez az operája és nem utolsó sorban, kíváncsiságom igazi oka Bretz Gábor, akit hangja, színpadi megjelenése és művészi alázata miatt is nagyra becsülök.
A színház kívül-belül megszépült, igazán impozáns épület képét nyújtja, ahogy a szűk mellékutcákból a nagy térre ér az ember. Picit zavart a kettősség, ahogyan az extrán kivilágított lépcsőrengeteg után az előtérbe, majd a ruhatárhoz érünk, ott ugyanis meglepően kevés a világítás, és sajnos ugyanezt éreztem az emeleti, hatalmas teremben, melyben a büfé kapott helyett. Az akusztika azonban csodálatos. Zenész füllel hallgatva ugyan a zenekar olykor elnyomta a szólistákat, de nem tudom pontosan mindez minek tudható be; talán a rendező nem figyelt arra, hol is álljon a szólista a legideálisabb hangzás érdekében, talán a színpad elejére leengedett átlátszó vékony függöny, az énekesek hangját csillapító effektusa bizonyult túl erősnek, esetleg a zenekar volt néha túl hangos, bár ez utóbbit tartom a legkevésbé valószínűbb magyarázatnak…és nem is bántom a zenekart. Nagyon tetszett a Héja Domonkos által vezetett együttes, akik a dinamikával, hangszínekkel érzékenyen, sokszínűen bántak. A legutóbbi Operaházbeli látogatásunkkor, a Carment hallgatva a zenekar sajnos több kivetnivalót is hagyott maga után, azonban most igazán tisztán, odafigyelve muzsikáltak, elérve azt, hogy csak a színpadon történtekre figyeljek, s ne a zenekari árokban hallottakra
Az est Vajda kompozíciójával kezdődött. Noha még fel sem csendült az első akkord, fura volt, hogy teljesen a színpad elején középre törökülésbe leült kamerával egy fekete ruhás úriember. Először azt hittem, felveszi a produkciót és csak onnan lehet igazán életszerűen visszaadni az előadást. Engem személy szerint nagyon zavart.
Majd pár perccel az opera megkezdése után értettem meg, hogy ez egy rendezői ötlet, a színpadon történteket, párhuzamosan kivetítik a szereplők háta mögé, így kvázi rávilágít a cselekmény fontosabb momentumaira, valamint Cipolla varázsló is hatalmasabbnak, félelmetesebbnek hat, – legalábbis a rendező elképzelése szerint.
Még sosem tapasztaltam, hogy egyazon este, két rendezés ugyanattól a személytől ennyire megoszt engem. Galambos Péter elgondolása a Márió és a varázslóról egyáltalán nem tetszett, míg A kékszakállú rendezői koncepciója igen.
Vajda János zenéje, dallamvilága az első perctől sodró, változatos, izgalmakkal, egyedi hangzással teli. A történetet jól ismerjük Thomas Mann tollából, ennek ellenére, vagy talán éppen ezért egyáltalán nem tudtam beleélni magam Galambos Péter rendezésébe; annyi megfejtésre váró utalás, burkolt célzás “jött” velem szembe, hogy egy idő után csak Bretz Gábor basszusának sokszínűségére figyeltem, a történet pedig mellékessé vált a sok értelmetlen ötlet kapcsán. Cipolla inkább hasonlított Bin Ladenre, mint egy varázslóra, az illuzionistáért rajongó és csodára váró közönség soraiban ott ült Lara Croft, több Marilyn Monroe hasonmáson át Liszt Ferencig, az űrlénytől Elvis Presley-ig mindenki. A legnagyobb abszurd pedig az volt, mikor Márió ( Nagy Ervin) hipnózis alatti szerelmi vallomását, a varázsló arcára felhúzott Angelina Jolie-t ábrázoló maszknak rebegi el… még sorolhatnám megdöbbenéseimet, de nem teszem. Nagy Ervin viszont ismét bizonyította színészi kvalitását.

A szünet után kíváncsian és bizakodva ültünk vissza Dáviddal. Reméltük Bartók operája nem lesz ennyire kitekerve. Már az első pillanatokban megnyugodtam. Éreztem, érdemes lesz végighallgatni és figyelni a színpadi képet. A rendezés ezúttal sokkal közelebb állt hozzám. Azonban a mai napig nem értem az egész opera végjelenetét, amikor bár Juditot múmiaként, befáslizott fejjel már bezárta a többi nő közé Kékszakállú, az asszony visszatér a színpadra, kinyit egy ablakot, amelyen beszökik a fény, majd megsimogatja és betakarja a fotelba dőlt Kékszakállút. Nem értem, miért sugallja azt, mintha a herceg az opera által megelevenedett történetet csak álmodta volna?! Itt egy picit vissza kell térnem a Márió és a varázsló Galambos Péter rendezéséhez, hiszen annak a vége is nyitott kérdés marad. Hasonlóan zárja a rendező a történetet, ugyanis ott Márió az, aki egyedül marad a sötét színpadon, majd hirtelen egy kis reflektort kapva, hirtelen felül, és rémülten körbe tekint, majd sietve elhagyja a színpadot. Elnézést, de nem értem.

Visszatérve Bartók darabjához; tetszett a díszlet, a háttérbe világított képek, melyek a hét ajtó titkait mutatták, még a kulcsként szolgáló papírokkal teli mappákkal is tudtam azonosulni. Mester Viktória, mint Judit és Bretz Gábor, a Kékszakállú, hangja, színészi alakítása lenyűgözött, magával ragadott. Hihetően megtöltötték a darabot szerelemmel, indulatokkal, gyötrő, viaskodó érzelmekkel. Bartók zenéje pedig még mindig megborzongat. Ahogyan visszaadja a férfi és nő kapcsolatának ezer és ezer arcát, ahogyan felépíti az opera hangzásvilágát a történettel párhuzamosan, újra és újra lenyűgöz.
Hatásos volt Bartók darabjával zárni. Ilyenkor akarva-akaratlanul is tovább gondolkodik a hallgató a történeten…

fotó: Puskel Zsolt