„SZERENCSÉSNEK VALLOM MAGAM…”

Beszélgetés a 70 éves Csetényi Gyulával

Neve, személyisége összeolvad a fuvolás társadalommal. Úgy érezzük, nagyon jól ismerjük, mint embert, mint művészt, mint tanárt, mint kollégát, mint barátot. Ezek ellenére, vagy épp talán mindezek dacára szerettem volna kicsit a kulisszák mögé látni, s felfedni, megmutatni azokat az emlékekkel teli pillanatokat, melyek Csetényi Gyula számára igazán fontosak.

Kérem, meséljen a kezdetekről! Hogyan indult
a zenéhez fűződő kapcsolata? Miért pont a fuvolát választotta?

A kezdetek kezdetén zongorát tanultam Baján, az ottani iskolában. Majd a nővéremet felvették karvezetés szakra, Budapestre.
Ennek hatására úgy döntött a család, hogy felköltözünk a főváros- ba. Mindenképp szerették volna a szüleim, hogy folytassam zenei tanulmányaimat. Én a zongora mellett más hangszert is ki akartam próbálni, így bementem a II. kerületi zeneiskolába, amely anno egy lakás méretű volt, két-három szobával. Nagyon nagy szeretettel fogadtak, azonban csak úgy volt lehetőségem más hangszert is tanulni, ha viszek magammal, mert ők nem tudtak biztosítani.

Így visszatekintve, akkor nem hegedűt,
s nem is trombitát sikerült magával vinnie az első órára.
A családban volt egy ősrégi fuvola, amelynek elefántcsontból készült a feje, s mindössze hat lyuk volt rajta. Amikor megjelentem Janthó Berci bácsinál a teremben, felkiáltott, hogy ezt a hangszert inkább vigyem a Nemzeti Múzeumba. De később szerzett egy Schwedler-fuvolát. Az első Böhm-fuvolát a felvételi előtt kaptam – rendkívül egyszerű volt még márkajelzés sem volt rajta. Viszont a Schwédler- fuvolának köszönhetem, hogy később a barokk fuvolán azonnal tudtam játszani.

Berci bácsi volt az első tanára?

Igen. Ő Bántai Vilmosnak volt a kortársa és kollégája. Mindketten az akkori Állami Hangverseny Zenekarban játszottak, még Ferencsik János vezetésével. Jeney Zoltánnal együt ők hárman alkották a fuvolaszólamot.

Meddig tanult az irányítása alatt?

1956-ban kezdtem el fuvolázni, de az első két-három óra után hosszabb szünet következett a történelmi események folytán.
Majd azt követően elég jól haladtam, hiszen ma is bizonyított, hogy ha valaki zongorázni tud, könnyebben veszi az akadályokat. Két évi zeneiskolai tanulás után rögtön második évfolyamba vettek fel a szakiskolába, ahol Kovács Imre tanítványa lettem. Ide három évig jártam, majd a Zeneakadémián – öt év után – 1966. április 26-án diplomáztam.

Emlékszik élete első fellépésére?

„Húha”! Nem mostanában volt! Még iskolásként játszottam Mozart C-dúr Andantéját, a Petőfi Gimnázium Dísztermében, egy bál alkalmával. Rettenetes volt, minden rossz, ami egy fellépésen történhet, meg volt, – de ez a bálozókat nem zavarta.

 

Abban az időben volt lehetőség
külföldre utazni, kurzust látogatni professzoroknál?
1963-64 körül nyíltak meg a kapuk. Ebben az időszakban a Kulturális Minisztérium engedélyével volt először alkalma a hallgatóknak a külföldi meghívásos ösztöndíjak elfogadására, illetve megpályázására. Persze ezeket is többszörösen ellenőrizték, s csak kevés diáknak adtak lehetőséget. Én szerencsésnek vallom magam, hiszen egy hónapot tölthettem Karlheinz Zoellernél Salzburgban, s két évet Lipcsében Eric Listnél professzornál a Gewandhaus Zenekar akkori szólófuvolistájánál.

Salzburgban, vagy Lipcsében járt először?

1964-ben egy hónapot töltöttem meghívással Salzburgban. Családunk távoli rokona, az osztrák főváros egyetemén, Bécsben végzett zongoristaként, neki köszönhetem ezt a meghívást.
Majd két év múlva, 1966-ban két város közül kellett választanom. Moszkvát, vagy Lipcsét ajánlották fel. Én végül az utóbbit választottam több okból kifolyólag. Már akkor is nagyon vonzott Bach munkássága, s köztudottan Lipcse meghatározó helyszín volt a zeneszerző életében. Ezen kívül pedig az 1965-ös Nemzetközi Fuvolaversenyen, – ahol Kovács Lóránt első díjat kapott -, mint zsűritagot ismertem meg Erich Listet, aki a lipcsei egyetem tanára volt. Így 1966 januárjától két évet töltöttem kint Lipcsében állami ösztöndíjjal.

Két év nagyon hosszú idő.
Mennyire volt meghatározó ez az időszak a pályafutásában?

Igen sok újdonsággal szembesültem, még új fogásokat is tanultam. List számára nagyon fontos volt Karg-Elert munkássága. Egy ha- talmas köteg kottát ajándékozott nekem az ő darabjaival, hogy hozzam haza, s a későbbiekben koncerteken játsszam, vagy tanítsam majd a következő generációknak. Mindezek mellett, abban az időben adta ki List a Mozart fuvolaversenyeket saját kadenciával, amelyekről sokat beszéltünk, és elemeztük
őket az órákon.

Hivatásában mire a legbüszkébb?

Ez összetett dolog, hiszen a hivatásom is több mindent magában foglal. Előadóművészként büszke vagyok a tizenhárom megjelent lemezemre, arra hogy 35 új mű ősbemutatója fűződik a nevemhez, melyek első felvételét én játszottam hanganyagra. Pályafutásom során nagyon nehéz történelmi, politikai háttérrel kellett

együtt élni. Nem tudtunk olyan kötetlenül turnékat szervezni és meghívásoknak eleget tenni, mint napjainkban. Ám mindezek ellenére mégis nagyon jelentős momentumok voltak az életemben. Számos országban jártam a határbeli korlátozottság dacára. Több mint 1200 fellépést adtam a tanítás mellett. Kevesen mondhatják el, hogy Európa szinte minden országában fellépett (többször is).

A “szinte” szó Görögországot és Szerbiát jelzi, ahová nem jutottam el. S mindezek mellett pedagógusi hivatásom „csillagai” is nagy büszkeséggel töltenek el. 150 növendékem került a felsőoktatásba, ebből 49 a művészképzőre.

A fuvolás társadalom számára oly jól ismert neves művészeket indított el hivatásuk útján.
Az elmúlt negyven év alatt fantasztikus növendékeim voltak, akiknek kimagasló karriere hűen tükrözi közös munkánkat. Minden kivételezés nélkül csak pár nevet említenék: Szabó Rozália, a legrégebbi zenekar, a drezdai Staatskapelle szólófuvolása. Bodoky Gergely, a Berlini Rádió Szimfonikus Zenekarában első fuvolás, Oláh Péter, a kairói Operaház, Rab Botond a Menuhin Társaság szólistája. Kramarics Katalin a lipcsei Gewandhaus, Bene F. Szelim a Bambergi Szimfonikusok, Bicsák Mátyás az Esseni Szimfonikusok szólistája. Turjai Rita, Hegyesi Gabi, Szűcs Zsuzsanna, Bögös Béla, Kaczander Orsolya, Tímár Judit, Párkai Krisztina, a hazai neves szimfonikus zenekarok kiválóságai. Számos növendékem magyar és nemzetközi konzervatóriumok, akadémiák tanárai. Csalogh Benedek (Lipcse), Hoyer Anita (Dortmund), Végh Márton (Herdecke-Witten).

Nemrég tüntették ki a méltó „professzor emeritus” címmel. Az elmúlt évtizedekben számos generációt nevelt, tanított, terelgetett a szakma rögös útjain.
Ön szerint mi a legszembetűnőbb különbség a kezdetek, s a mostani tanítás között?

Gyökeresen változott az elmúlt negyven évben a zeneiskolai oktatás. Sokkal fejlettebbek, tudatosabbak a pedagógiai elvek, a tanítási órák struktúrája kimagaslóan jobb. Egészen más kvalitással érkeznek már a mostani középiskolai felvételikre a gyerekek. Természetesen mindehhez elengedhetetlen a felkészítő tanár tapasztalata, képzettsége, affinitása. A Magyar Fuvolás Társaság tevékenysége folyamán számos továbbképzés, workshop, országos találkozó, megannyi neves fuvolaművész (Graf, Galway, Larrieu, Schultz, Nicolet, Adorján, Susan Milan, Gian Luca Petrucci) osztotta meg velünk gyakorlati tudását, tapasztalatait. Igyekeztünk mindig a legaktuálisabb „újdon- ságokat” behozni a tagságnak. De, hogy el ne feljtsem mind- emellett, két alkalommal nagysikerű Országos Fuvolás Bált is rendeztünk, a Dunapalotában.

Munkásságának sokszínűségét tovább bővíti
a Magyar Fuvolás Társaság.
1991-ben alakult a társaság. 1990-ben volt a debreceni Országos Találkozó, ahol egy nagyobb társaság beszélgetése folyamán vetettem fel, hogy alakuljunk társasággá, mert ezek a találkozók addig továbbképzések címén szerveződtek. Az ötletet még aznap szavazás követte, ahol egyöntetűen megszavaztak egy egységes társaság létrehozását, amely a tervek szerint alapítványként a fuvolisták törekvéseit hivatott támogatni. Itt fontos megemlítenem Csíder Károlyt, aki a Fon Trade hozzájárulásával óriási segítségünkre volt abban, hogy az alapítvány megalakulásához szükséges összeget felajánlotta. Tíz éven keresztül voltam elnöke a Magyar Fuvolás Társaságnak, egy nagyon termékeny időszakban, majd változott a Vezetőség és pár év után megszűnt. 2005-ben egy „Nyitnikék” továbbképzés alkalmával többen is felvetették, hogy
a társaság már nem tölti be régi funkcióját, s indítványozták, hogy alakuljon újjá. Herczegh Mária segítségével 2006. októberében mindez meg is valósult, s azóta folyamatosan igyekszünk régi aktivitásában működtetni ezt a nagyon fontos kezdeményezést, ettől az évtől egy kicsit„megfiatalított”Vezetőséggel.

Nemrégiben jubilált a Pro Musica Nemzetközi Nyári Akadémia. Hogyan emlékszik vissza a kezdetekre?
Bács-Kiskun megyében játszottunk a Barokk Trióval egy ifjúsági sorozatban, amikor a megyei KISZ elnöke, Király Zoltán megkérte
a trió tagjait, hogy nyáron nyolc-tíz nap erejéig szervezzünk Baján egy kamrazenei tábort, ahol a zenét tanuló gyerekek a nyári szünetben tovább fejleszthetik tudásukat az irányításunk alatt. 1975-ben indult útjára a kezdeményezés, mely évről-évre bővült, egyre többen és többen jelentkeztek. Szerettünk volna önállósulni, így a város vezetőségéhez fordultam, egy nagyobb méretű zenei szaktábort megrendezéséhez, elismert művészekkel, tanárokkal. Ez sikerült is. A kezdetek után öt-hat évvel vettük fel a „Pro Musica” nevet, amikor is a Minisztériumot írásban kértük, hogy legyen ez egy nemzetközi, Magyarország zenei kvalitását reprezentáló zenei tábor, mely a mai napig is képviseli a kezdetekben kitűzött célt.

Madarász Ivánnal való barátsága több évtizedre nyúlik vissza. Bármikor is találkoztam Önökkel, minden alkalommal megbizonyosodtam a felől, hogy igenis létezik igaz barátság még ilyen hosszú idő távlatában is.

A 70-es évek elején ismertem meg, mint műsorszerkesztőt a Filharmóniában. Már az első perctől igen pozitív benyomást tett rám. Közvetlen, kedves megjelenése barátságra ösztönzött.
Ez azóta is így van. Majd minden nyári táborban együtt dolgoztunk. Sokat tanultam tőle, óriási tárgyi tudása lenyűgözött. Az éjszakába nyúló esti beszélgetések felejthetetlenek voltak. Mély empátiája, igazságérzete, őszinte megnyilatkozásai, amit nem rejt véka alá, mind-mind a baráti kapcsolatunk erősítését szolgálták.

Ritkán adódik az ember életében a szó valódi értelmében “őszinte barátság”. Ám Ivánnal számunkra ez megadatott.

Ennyi év tanítás és koncert sorozat tapasztalatával, melyik zenei korszakot, zenei stílusirányzatot érzi magához a legközelebb?
Én minden stílust szeretek. Szívesen játszom a hagyományosok mellett a modern vagy akár a napjaink zenéjét. De talán a romantika áll hozzám a legközelebb. Ebben az időben már a hangszer is jobb volt, nagyobb volumenű, mesterien virtuóz darabokat írtak, lehetőség van jól formálni, megmutatni mire képes a hangszer és az ember.

Ön szerint a fuvola anyaga meghatározó a hangszínben?

Igen, mindenképp. Nemrég volt a kezemben egy fafej, ébenfából. Az ezüst fuvolámon teljesen barokk hangzást hozott. Nem volt éles hangja, mint a fém fuvoláknak, sokkal kiegyenlítettebbé vált.
Az arany esetében is így van, változik a szín, nemesebb a hang.
Ám talán a platina anyaga a legjobb, ez egy ridegebb fém –
más a rezonálása.

Mit jelent az Ön számára a fuvola?

Mindent! A megnyilatkozást, barátot, karriert, hobbyt, a szabadidő hasznos eltöltését, kultúrát, a megismerést, a megszerzett tudás átadását, a munkát, a ragaszkodást, a szeretetet.

Kedves Tanár Úr őszintén kívánok Önnek jó egészséget, még nagyon sok boldogsággal teli évet, s hogy álmait, terveit továbbra is ilyen lendülettel, ilyen kitartással, ilyen odaadással valósítsa meg!

Köszönöm!

Illés Eszter