A fuvolások körében már oly sokszor említett, de a zene történetében méltatlanul elfeledett Johann Joachim Quantz, 320 évvel ezelőtt, 1697-ben ezen a napon, január 30-án született Oberschedenben. J. J. Quantz életének, munkásságának tanulmányozása számomra mindig valódi kincsesláda volt, amely újabb és újabb felfedezésre váró alkotásokat rejtett. Doktori disszertációm írása kapcsán több hónapot szenteltem annak, hogy megismerjem mint zeneszerzőt és mint pedagógust. Ezen fórumon azonban nem szeretném túlzott részletességgel elemezni pályafutását, de igyekszem picivel többet megmutatni a lexikonok szűkszavú hasábjain olvasható tényeknél.
Szülei, még gyermekkorában meghaltak, ezért nagybátyja vette át neveltetését, aki egyben első zenetanára is volt. Pályafutása során végigjárta a szakmai lépcsőfokokat. Először Merseburg toronyzenész-inasa lett, majd városi trombitasegéd. Ifjú éveiben, több városban is járt. Bécsben a kor igen neves nagybőgősétől és zeneszerzőjétől, a cseh Jan Dismas Zelenkától ellenpont-szerkesztést tanult, vándorévei alatt pedig kitűnő francia virtuózoktól kitartó szorgalommal kiváló fuvolássá képeztette és képezte magát, majd egymás után ismerte meg a fúvós hangszereket.
Quantz-ot egy drezdai koncert alakalmával hallotta először játszani az akkor ott vendégeskedő még ifjú, 16 éves porosz trónörökös, a későbbi II. Frigyes porosz király Ezt követően Quantz többször is járt Poroszországban, hiszen az akkori szász-lengyel király zenészeként elkísérte az uralkodót több hosszabb útjára is. Ezen látogatások alkalmával Frigyes mindig nagy érdeklődéssel figyelte a kiváló fuvolistát, aki a trónörökös fuvolatanítása okán, egyre többször kapott engedélyt a poroszországi távollétre. Hosszas huzavona után, elfogadta II. Frigyes ajánlatát, Berlinbe költözött, majd 1741-ben aláírta szerződését. Életének legjobban fizetett állását kapta. Rendkívüli jövedelemben és kiemelt szolgálati beosztásban részesült, mellyel neves zenész kollégáit is megelőzte. Az udvar zeneszerző és kamarazenész feladatával párhuzamosan, végig a király fuvola tanára maradt. Az évek alatt mély, őszinte, nagyon bizalmas kapcsolat alakult ki az uralkodó és közte. Nemcsak zenei tanácsadójává vált, hanem egyedüli kiváltsága volt, hogy negatív kritikával is illethette tanítványa játékát.
Nagy hatással voltak rá Alessandro Scarlatti és Georg Friedrich Händel művei, Johann Sebastian Bach és Georg Philipp Telemann, valamint Antonio Vivaldi zenéje. Pedagógiai munkája, a gyakorlatban alkalmazott tanítói alapelvek sem tűntek el nyomtalanul, hiszen II. Frigyes zenei stílusa, szerzői munkássága kifejezetten mestere hatását tükrözi.
A Drezdában töltött időszak zeneszerzői munkáit, többségében fuvolára írt concertókat, kamaradarabokat, az uralkodói család és az udvari muzsikusok adták elő, melyeket napjainkban a drezdai Sächsische Landesbibliothekban őriznek. Berlinbe költözésétől kizárólag II. Frigyesnek írta darabjait: 300 fuvolaverseny, több mint 40 triószonáta, közel 200 duók, szólószonáták, triók, fuvola kíséretes áriák és dalok fűződnek Quantz nevéhez. Stílusára a dallamos, gáláns zenei világ a jellemző és az idő haladtával egyre jobban mellőzte a szigorú ellenpontos szerkesztést. Fontos megemlíteni, hogy ezek a művek abban a korban teljesen ismeretlenek maradtak a hétköznapi emberek számára, hiszen kizárólag a Sanssouci kastély hangversenytermeiben, az oda meghívást kapott vendégek számára csendültek fel, és egyetlen szólista volt, a király. A darabok csak ritkán hangzottak el kettőnél többször, ezért sorsuk igen hamar a királyi archívumba kerülve lezárult, és napjainkban a Staatsbibliothek zu Berlin polcain várják, hogy újra felfedezzék őket. A gondos archiválásnak köszönhetően a művek legnagyobb része fennmaradt, de sajnos nagyon kevés a nyomtatásban megjelent darab. Horst Augsbach nevéhez fűződik a „QV” műjegyzék kialakítása, melyet 1997-ben a stuttgarti Carus kiadó jelentetett meg Thematisch-systematisches Verzeichnis der Werke von Johann Joachim Quantz néven.
Pedagógiai művei közül talán a legismertebb az 1752-ben kiadott Fuvolaiskola, amely e témában elengedhetetlen, s talán legrészletesebb forrásanyaga ezen alkotás: Versuch einer Anweisung die Flöte Traversière zu spielen címen megírt iskolája, II. Frigyes porosz királynak ajánlva. A Solfeggi, mely egyedülálló forrása és mintája Quantz oktatói gyakorlatának, és amely II. Frigyes király fuvolaóráinak, gyakorlásainak elengedhetetlen darabja volt. A 76 oldalas Solfeggi kéziratgyűjtemény a hosszú évek tanítási tevékenységinek feljegyzéseit foglalja magában, a 18. század második negyedévéből származó fuvolaművek tükrében. A kézirat a dán származású amatőr fuvolaművész, zeneszerző, zenegyűjtő Werner Hans Rudolph Rosenkrantz Giedde (1756-1816) fantasztikus zenei gyűjteményében maradt ránk, hasonlóan a Fantáziák és prelűdök kompozíció is. Az utóbbi kézirat valójában több fantáziát, capriece-t, a szvit jellegzetes táncfüzéreinek megfelelő tételeket és variációs darabokat foglal magába. Rendkívül gyors, virtuóz játéktudást követel minden darab. Véleményem szerint igazi kihívás lehetett II. Frigyes uralkodó vagy épp Quantz más tanítványa számára, hogy a korabeli hangszereken ezeket a szóló műveket lejátsszák.
Az akkori fuvola felépítésének változásai nagy jelentőséggel bírtak. Az 1735-1740 után készült fuvoláknál gyengébbé vált a mély regisztere, s hajlékonyabb, világosabb hangszín alakult ki a magasabb oktávban, ezért igyekezett Quantz egy olyan harántfuvolát megépíteni, melynek az egész hangterjedelmében kiegyenlített hangszín valósul meg. A harántfuvola hangszertörténetében létfontossággal bír, hogy Quantz egy billentyű hozzáadásával kibővítette a korabeli hangszer hangterjedelmét. 1750 után három további billentyűt használtak a kromatikus hangok megszólaltatására, a 18. század végére pedig már hat billentyűvel rendelkezett a fuvola. Másik nagy újítása, a csavarfedélhez rögzített, így mozgatható dugópozíciója, amely nagyban befolyásolta a hang intonálását a D hangtól felfelé. Ha kifelé húzta, a hangok mélyültek, ha befelé mozgatta, magasabbak lettek.
Az 1720-as évektől megszokott volt az, hogy különböző hosszúságú, cserélhető középső részeket (corps de rechange) használtak azért, hogy a fuvola, különböző hangmagasságokban tudjon megszólalni, ami körülbelül egy félhangot jelentett. Az 1750-es évektől favorizált Quantz-harántfuvolák két fejdarabbal voltak ellátva, egy rögzített és egy kihúzott fokozatos hanghúzásos fejrésszel. A képződő rést pedig egy fémgyűrű töltötte ki. A fejdarabok alapvetően hengeresek voltak és kicsit a dugóba belenyúltak. Nagy Frigyes, Johann Joachim Quantz hangszerépítő munkájához hatalmas fatörzseket importált. A keményfák részesültek előnyben, mint a bukszus, az ébenfa, a paliszander, a pokkfa, a grenadilla, továbbá az elefántcsont. A bukszus fa volt a legmegszokottabb, de Quantz a kísérletezések után az ébenfát kedvelte a legjobban, hiszen annak volt a legszebb hangzása.